Érkező gépek

"Köszöntjük utasainkat Bostonban, a Logan Nemzetközi Reptéren! Reméljük kellemesen utaztak velünk. Legközelebb is válasszák az Envoy Airt! Envoy Air; Biztonság. Megbízhatóság. Eredményesség."
A gép automatikus bejátszásával egy időben egy karcsú, fiatal, szőke hajú stewardess búcsúztatta a leszálló utasokat hibátlan mosollyal. A lassan hömpölygő utassereg után már zárta volna be a gép ajtaját, társával beszélgetve, mikor roppant higgadtan egyengetve fekete öltönyét, előtűnt az utasszékek közül egy ötvenes éveiben járó férfi. Közelebb érve barátságosan megszólította a hölgyet
- Elnézést, azt hiszem kicsit elbóbiskoltam az út alatt.
- Ezek szerint jól utazott. Még szerencse,hogy időben fölkelt, máskülönben itt ragadhatott volna! Már minden rendben?
Visszanézett rá mosolyogva, már-már zavarba ejtően hosszan nézve szemeibe, majd röviden bólintott - Hogyne. Imádom ezt az országot! Örülök, hogy végre valahára visszatérhetek ide!- A nő visszamosolyogott, majd kinyitotta az ajtót, az úr pedig elsétált az ellenőrző pont felé, s valamit még mormogott az orra elé - Nagy népesség, életképtelen közegészségügy...ki ne imádná?- Ahogy távolodott, a stewardess mintha valami furcsát látott volna a nyakán; talán egy legyet. De nem mert szólni, gondolta majd elszáll..

Az ellenőrző pontnál higgadtan végigvárta a sort, majd miután maga is sorra került, megigazította sötét bordó inge gallérját és átnyújtotta az útlevelét. Unott férfi vette el, ellenőrizte, felnézett rá
- Üdvözöljük az államokban, Mr. ... McTorrance!- bogarászta ki nevét - Két év után újra itt?-
Nem igazán figyelt rá, de erre kicsit felkapta fejét - Mhmm..elég volt Kongóból. Tudja, hogy van a mondás.. "Az vagy, amit megeszel." Mi pedig épp elég kisvállalkozót kebeleztünk be odakint.- Sokat mondóan gonosz vigyor jelent meg az arcán. Persze a fickó nem sejthette, hogy Mr. McTorrance volt a szerencsétlen bekebelezett kisvállalkozó a kongói reptéren, úgyhogy csak színlelt együttérzéssel bólogatott - Értem. Hát akkor..- Lepecsételt neki egy lapot az útlevél hátuljában - Üdv újra Bostonban!
Fogalma se volt, kit engedett be az országba...

[Sarah Thomson - 72 - Angyal; Magas, vékony, szőke hullámos haj, zöld szemek. Erősségek; Jól bánik a pengékkel. Gyengeség; Befolyásolható, kissé naiv.]

*Sosem szerettem a rohangálást. Nem értem, hogy miért kell mindig úgy sietni. Hisz aki lassan jár, tovább ér. Nem? Elvileg igen, én most mégis úgy rohanok mint akit üldöznek. De ez sem változtatott a jó kedvemen. Vékony ajkaim mosolyt formáltak, szőke, hullámos tincseim ide-oda rebbentek az arcom előtt, ahogy próbáltam kerülni a tömeget. El kell jutnom a csomagfeladáshoz még mielőtt fel száll a gép, és már csak egy órám van. A munkám pedig fontos... Számomra legalábbis. Szeretem csinálni és még csak nem is megterhelő.
Valamiért libabőrős lettem, s ezért megtorpanva körül néztem. Smaragdszín íriszeim kissé ijedten szemlélték a környezetem, de csak megráztam a fejem és haladtam tovább. Biztos voltam benne, hogy csak azért van mert sokan vannak és születésem jogán minden rosszindulatot betudok fogadni. Nem rég engedtek ki, pusztán csak pár évtizede élek az emberek között de még mindig nem sikerült megszoknom ennyi rosszindulatot, gonoszságot egyszerre. Egy nagyot sóhajtva kerültem meg az előttem álló családot. Mégis... egy pillanatra hátra pillantottam mikor meghallottam a férfi gondolatát. Elképesztett a mondat, mely a felesége ellen irányult. Szeret egyáltalán az ilyen ember? Áh... és ez engem miért érdekel?
Minden bizonnyal ellehettem foglalva a gondolataimmal, ugyanis egy nagy puffanásra eszméltem fel és a hátsómban érzett sajgásra. Neki mentem egy embernek, és egyensúlyom elvesztve dőltem el mint egy zsák.
- Bo...bocsánat. Én csak... nem figyeltem.  * Kezdtem el magyarázkodni mint akinek kötelező, pedig csak udvarias akartam lenni. Pillantásom a férfi arcát kereste és még mielőtt felegyenesedtem volna megtorpantam egy pillanatra. Tudtam, hogy észre veszi, hogy nyilvánvaló lesz számára. Ajkaim összeszorultak, miközben energiáim kiterjedtek a gondolatai felé... Idős... öreg... rossz... Zsigereimben érzem. Kutakodásom közben, mégis elmosolyodtam.*
- Rég hallottam önről... Mi járatban ismét ezen a környéken? * Nem tudtam jelenleg milyen nevet használ, így nem is szólítottam meg. Azonban gyerekkori oktatásaim javarészt ez a személy töltötte ki. Bár csak tippeltem. Azonban soha, soha nem éreztem még ilyen erősen és édesapám elmesélte... mindent elmesélt. Bár azt is, hogy vigyázzak... ám nem tudtam elhinni... legalábbis nem egészen.*
- Sarah Thomson. - Nyújtottam a kezem felé udvariasan.*

"Hmhh..milyen elragadó!" Gondolom magamban, majd kezet nyújtok a habogó lánynak.
- Üdv, leányom! - Barátságos mosolyom mögött érzékelni elmém nyüzsgését. Ezernyi apró mocorgó hangocska sziszeg-vinnyog, könyörögve szabad útért egy mélyen rejtező igen sötét indulatnak a felszínre, de egy mély, romlott morgás egyetlen csapásra csitítja el őket. - Be kell valljam, meglep az érdeklődésed. Hogy őszinte legyek, (és érzed, hogy nem az) új kezdetek reményében jöttem ide. Megcsömörlöttem az öreg kontinens nyomorúságaival, s túl sok nyomorúságot láttam. Úgy érzem, hosszú korok után valami megdobbant odabent.- lenézek, piszkálni kezdem körmöm - Ki tudja, lehet, hogy még a krónikus betegségekről is leszokok. Még pár ilyen ártatlan zöld szemecske és kénytelen-kelletlen el kell hagyjak pár rossz szokást merő bűntudatból.
Elnézek a közeli bár felé, felvonom röviden a szemöldököm, s invitáló mozdulatot teszek a pult felé.
- Esetleg meghívhatom egy italra, míg társalgunk? - Miközben félig kinyújtom kezem a bár felé, tarkómról megindul kis zümmögő barátom, s beteg vágyaim teljesítendő megpróbál egy óvatlan pillanatban ott iszogató öltönyös férfi martinijába beleröppenni, kézbesítve legjobb kívánságaim egy rút gyomorfertőzés formájában. Közben jómagam továbbra is ugyanazzal a megnyerő mosollyal fordulok mennyei társam felé, tesztelve, mennyire vannak acélból idegei.

*Hallgattam a szavait és bármennyire őszintének is tűnt, éreztem, hogy egyáltalán nem az. De valahol mélyen, szerettem volna hinni neki. Szavaira mégis egy kisebb kuncogással feleltem.*
- Ezt akár bóknak is vehetném. * Ingattam meg a fejem lágyan, némi kételkedéssel elkönyvelve, de mégis valahol tele reménnyel, hogy mindenki megváltozhat. Nincs olyan, hogy eredendően gonosz. Mindenkit csak a környezete tesz azzá. Persze csak a gyengébbeket, az igazán erőseket nem befolyásolják mások.*
- Remélem nem veszi zokon, ha nem egészen tudom elhinni a szavait. * Tudtam, hogy érzi, hogy bizony ennek ellenére nagyon szeretném. Hogy nem én, hanem egyáltalán bárki más de képes megváltoztatni az embereket és talán annyi idő után visszanyeri a szárnyait is. Lehet ennél csodásabb valami? Az invitálásra felvonom a szemöldököm és a kis legyet követem a tekintetemmel. *
- Ha bír várni pár percet, akkor örömmel. De dolgozom épp és el kell intéznem valamit. Ha gondolja elkísérhet. * Barátságos mosoly, fehér fogak és némi izgatottság na meg persze kétely. Ja, és az elmaradhatatlan tartás, ami pusztán abból adódik, hogy Atyám átlát rajtam és bizony ezért kapni fogok.
Ha velem tartott akkor pár perc múlva már a sorban álltunk és csendes toporgással igyekeztem kivárni a sorom. Ha a másik nem tett valamit, hogy gyorsabb legyen, akkor bizony a pár percből lett egy negyed óra alaphangon. Mert én bizony nem használtam semmilyen képességem a célom érdekében. Nem szabad. A csomag úton és most már mi is mehetünk a magunk dolgára.*
- Mégis... milyen reményt talált eme városkában? Már bocsánat, de azt kétlem, hogy a szíve húzta volna vissza. * Érzi és látja is, hogy bizony a remény ott csillog íriszeimben, hogy őszintén fogja mondani azt, hogy; márpedig igen. Közben pedig helyet foglalva vártam a pincért, hogy észre vegyen minket és megkérdezze, hogy mit is kérünk.*

- Óh, ez csak természetes. Ki nem hagynám az élményt, amit társasága nyújt. Villantok egy keskeny, ravasz mosolyt, s követem, amerre csak megy. Sorban állás közben megkísért a gondolat, mily' örömteli volna valakit meghánytatni az előttünk lévők közül, hogy aztán a többiek viszolyogva röbbenjenek szét, de türtőztetem magam. Annyi lehetőség lesz még erre, nem éri meg a kockázatot, hogy elbűvölő angyaltársam is elriasszam magamtól.
Ahogy leülünk, megrendelem a legerősebb fekete kávét, amit csak találok az itallapon, megigazítom nyakkendőm, és leülök Sarahval szemben. Két asztallal odébb hangosan prüszkölve köpködi a martinit az illető férfi, akinek a poharába legyem röppent. Fél szemmel odasandítok, elmosolyodok, majd visszanézek, s válaszolok.
- Ha hiszi, ha nem, meglehetősen sok köze van a szívemhez. Egy hölgy csalt ide, egy elragadóan bájos és ártatlan hölgy. Lelke fehér, akár egy használatlan abrosz. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy szemmel kövessem jó cselekedeteit. - Hörpintek egyet a még tűzforró kávéból, s egyenest a szemébe nézek - Őszintén szólva azonban...nem hiszem, hogy a magamfajtának volna még reménye e világon. Ennyi század idelent igencsak megváltoztatja az embert..s nem a legjobb irányba. De kedvesnek találom aggodalmát üdvömért. Szélesen mosolygok, bent pedig újabb nyüzsgés-hullám kezdődik meg fejemben.

Ezúttal egy meleg teát rendeltem magamnak és elmélyülve hallgattam a férfi szavait. Hazugságot nem fedeztem fel és kissé gyermeteg lelkem meg telt izgalommal. Mindig is hittem a szerelemben és szerettem volna magam is megtapasztalni mind azt, amitől az emberek képesek megváltozni, mások lenni. Könnyeddé és légiessé vállni, önfeledté, önmagukká és mégis boldoggá. Iriszeim csillogva ettél az Öreg minden szavát és próbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet az a lány, aki ennyire felkelltette az érdeklődését. Persze azt, egy szóval sem mondta senki, hogy nem épp felhasználni akarja és nekem sem fordult meg a fejemben ez az opció. Utolsó szavain elgondolkodva ingattam meg a fejem és fújtam meg a teámat.
- A szerelemnek ereje van... bármire képes és bármit képes megadni, ahogy képes mindent is elvenni akár. Ne legyen ilyen pesszimista... hisz ha maga nem hisz magában, akkor hogy várja el, hogy Ő higgyjen? * Pilláim az ég felé rebbentek jelzésértékűen.*
- De meséljen a lányról... mit lehet tudni róla? Hogy néz ki? Micsoda és mivel foglalkozik? Tudja, hogy hol van? * Ezer meg egy kérdés és képes volnék hallgatni napokon át, kíváncsiságom akkor sem tudná kielégíteni. De mégis ki volna képes egy ilyen oktondi és fiatal lány minden kérdésére válaszolni és mindent megmutatni neki? Az élet és az is csak idővel... *

Megmosolygom az ötletet. Még hogy szerelem! Az kéne még...beleszeretni egy emberbe! Ha nem látnám volna a naiv csillogást a szemeiben, még el is fintorodnék, de jobbnak látom csak finoman kifejteni gondolataim.
- Igazán nem hiszem, hogy ez szerelem volna. Ez még tőlem is igencsak meglepő volna. Inkább nevezném rácsodálkozásnak..a köztünk lévő hatalmas különbségre. hörpölök még egyet a kávéból, majd töprengve mondandóm közepén beleborítok egy nagy adag cukrot, s intek az egyik pincérnek, nem túlzottan zavartatva magam; míg ide nem ér, folytatom - Annyit tudok róla, hogy egyetemista, Anne-nak hívják, hófehér bőre és fekete haja van, nagy mogyoróbarna szemei, és meglehetősen kevés félelme, ha arról van szó, hogy másokon segítsen. Annyit tudok róla, hogy haza kellett jönnie ide Bostonba és hogy valamelyik orvosi karon tanul még... közben megérkezik a pincér, közelebb intem magamhoz, és hogy Sarah meg ne hallja, rendelek magunknak még 1-1 croissantot és egy újabb csésze fekete kávét, aztán rákacsintok és hagyom elmenni.
- És mondja csak..ha nem veszi törekvésnek, kegyed mi járatban van itt, Bostonban? Felteszem nem itt lakik, hisz nem a reptéren futottunk volna össze, ha így volna. S mivel foglalatoskodik, mikor épp nem idős urak lelki üdvéért aggódik?
Kíváncsi vagyok, mi dolga lehet itt, nem minden nap találkozok szárnyas rokonaimmal, pláne nem ilyen spontán. A bukottak egy része, a "krém" viszonylag közeli kapcsolatot ápol egymással, ha más nem, folyamatos hatalmi játszmák és fogadások formájában, de a többiekről vajmi kevés tudomásunk van, leszámítva persze a helyzeteket, mikor valamilyen módon megpróbálnak fellépni ellenünk. Érdekes fintora ez a sorsnak..eljöttem ide egy ártatlan lelket keresve, s találtam egy másikat.

* Bevallom kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy  nem az a nagybetűs szerelem amire én egyből asszociáltam. De persze a remény nem hal meg, és még ilyen korban sem lehet kifürkészni az útjainkat vagy előre megjósolni. Persze, visszalehet tartani magunkat, elnyomni, elásni mert idegennek érezzük, azonban az attól még ott van és létezik. *
- És mondja csak, mióta tartja szemmel a Hölgyet? * Billentettem oldalra a fejem, azonban kérdésemben nem volt semmi gyanakvás. Atyám bizonyára már a haját tépné, hogy itt ülök és minden rossz indulat és feltevések nélkül csevegek egy bukottal. A gondolat egy enyhe, féloldalas mosolyt csal az ajkaimra, amit akár betudhat a saját kérdésére is, ami inkább némi zavart kelt bennem. Pilláim a teámra sütöm és a késleltetés miatt inkább kortyolok egyet.*
- Ami azt illeti... De, itt élek már het.... születésem óta. - javítottam ki saját magam gyorsan. - Asszisztensként dolgozom egy divatcégnél és csak a postát adtam fel. Mikor épp nem a főnököm kívánságait lesem, akkor meg egy árvaházban töltöm a maradék időm aztán meg alszom és kezdem elölről a napjaim. Közel sem olyan izgalmas mint sokunknak. De nem tudok mit tenni... a gyerekek közt érzem jól magam, azonban abból a rezsim még nem tudom kifizetni. - mosolyodtam el - unalmas élet, ahhoz képest ami lehetne. - Vontam meg a vállaim  ismételten. Rossz szokásom, az idősebbeket általában a pokolba kergetem velük... hanyagságnak és nem törödömségnek fogják fel. Azonban ez nem igaz, hisz érezni a szavaimból, hallani a hangomon, hogy szeretem az életem úgy ahogy van. Szeretem csinálni és egésznek érzem magam. Bár tény, ezt nem jelenthetem ki, míg nem próbáltam mást.*
- Sok pletykát hallani és rémtörténetet... de ha már itt van, engedje meg, hogy megkérdezzem; Mi okozta valójában a bukását? * Kissé talán messzire mentem, de persze egy kérdés miatt még nem ettek meg senkit. Remélem Ő sem most akarja elkezdeni.*

Valahogy úgy tekintettem arra a lányra, mintha csupán hóbort volna, szórakozás, amivel elütöm az időt; elvégre néha ki is kell kapcsolódni két erkölcsileg rettenetesen megkérdőjelezhető megmozdulás közt. - Pár hete lehetett, hogy találkoztunk. Még elintéztem pár dolgot és jöttem utána.
Utána figyelmesen hallgatom, és szélesen el is mosolyodok, látván, hogy nem válaszol egészen őszintén. Élvezem a helyzetet, s azon is eltöprengek egy pillanatra, hogy tán célpontot kéne váltanom..ez az ártatlan angyalka is kellemetes szórakozást nyújthat, ha egy kicsit megpróbálom leterelni a járt ösvényről. Mikor már kezdenék belemélyülni a gondolatba, azonban meglep a kérdésével. Rég lenyelt képek jutnak eszembe. Olyanok, amiket csak komor pillanataimban szedtem elő, mikor nem voltak körülöttem más bukottak, akik emiatt gyöngének éreztek volna. A képek nehéz látomásként kezdtek pörögni szemeim előtt.
Két kezem közé fogva jobb szárnyam, hangosan felordítva szárnyamba haraptam, majd dühödten ökölbe szorítva kezem odanyomtam egy sziklához, s lesújtottam rá.
Fejben még hallani a reccsnést, mikor múltba révedő szemeimmel felnézek. Egyértelműen látni rajtam, hogy a bukás megemlítésének pillanatától nem itt vagyok fejben - Okkal... nyögöm ki, míg fejben újra lesújtok, tekintetem pedig csak remegve ugrál - ..okkal vannak a rémtörténetek. Ami történt, az.. Míg hebegem a szavakat, félig elfordítom a fejem, mintha hátra néznék a nem látszó szárnyaimhoz - Szörnyű volt. Iszonyatos... Végül a sokadik ütéssel nagyot rándulva megcsúszik valami, s valami egészen tiszta és csodálatos dolog végérvényesen véget ér. Ahogy visszafordulok, szemeim teljesen feketék, pár pillanatra megvillantva valamit abból, ami mélyen bent lakozik. - Meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyesmibe belekérdez majd. Mindazonáltal el kell, hogy keserítsem; ez nem olyan dolog, amiről akárkivel beszélgetek. Kegyed nagyon szimpatikus, de még nem érzem olyan közel, hogy ebbe beavassam... Egyenesen a szemébe nézek - Főleg miután hazudni próbált egy profi hazudozónak. Aztán rákacsintok, és ahogy újra nyílik a szemem, visszaváltozik eredeti barnás színűre.- Legyen elég annyi, hogy sajátosan értelmeztem pár dolgot, ami a vezetőségnek nem tetszett..és akkor nagyon finoman megfogalmaztuk a választ. Egy ideig még nézek rá, méregetve arcát, majd oldalról besétál a képbe a pincér, s ahogy leteszi a kávét és a croissantot elénk, elemelem az egyik csészét, még mindig a szemeit nézve, aztán mélyet hörpintek. Mindezek közben persze belül igen vegyes érzések kavarognak bennem, de megtanultam már elfedni őket kifelé hosszú ittlétem során.